Szabó József Ódzsa

Budai Katalin

 Egy Szigorúan Ellenőrzött Rendező: Szabó József Ódzsa.

Szabó József Ódzsa színházi rendező a nagyváradi Szigligeti Színház Örökös Tagja és az érmelléki kisváros, Székelyhíd díszpolgára. 

Az egykori nagyváradi főrendező 1983-ban települt át Magyarországra. A győri Kisfaludy Színház után, a veszprémi Petőfi Színház főrendezőjeként ment nyugdíjba. Nagy ívű pálya az övé – Nagybányától Kolozsváron át Nagyváradig és tovább –, melynek állomásai egyszersmind  az erdélyi színjátszás emlékkövei.  Rendezői tanulmányai, esszéírói  megszólalásai, regény-adaptációi külön helyet érdemelnek a magyar színháztörténetben. Nyolcvanadik születésnapján a nagyváradi Szigligeti Színház együtt ünnepelte s méltatta munkásságát a váradi irodalmi folyóirattal, a VÁRAD-dal. Éveket töltött Skóciában. Glasgow-ban a Skót Királyi Színművészeti Akadémián (RSAMD) meghívott rendezőtanárként előadásokat tartott a Drámai-, az Epikus- és az Abszurd-színházról.  Az utóbbi években javarészt Írországban él feleségével, aki a Sligo-i egyetemen színjátszást tanít… 2012 forró augusztusában Budapesten a Dunára néző és a Parlament villámhárítójára látó budai lakásukban beszélgetünk:

Székelyhídon kis parasztházban és a nevében sem sok reménnyel kecsegtető Temető utcában láttad meg a napvilágot. Miféle indíttatást kaptál a környezetedtől, hogy felvételizzél a kolozsvári „Szentgyörgyi István” Színművészeti Intézetbe rendezői szakra?

Afféle indíttatást, mint népmesében a szegény ember legkisebbik fia. Semmilyent. És mindent. Egyetlen művészelőddel sem büszkélkedhetek. Még egy vándorköszörűs őssel sem, aki kerekes masinériájával és táncoló majmával járta volna az érmelléki falvakat. Őseim becsületes falusi emberek voltak. Jómagam színházi előadást is csak kamasz koromban láttam először Nagyváradon, a háború végén. Valami felejthető zenés-táncos operettet. Később diákelőadáson láttam Az ember tragédiáját is. Szájtátva bámultam. De sem az a denevérszárnyú ördögi Lucifer, sem a szép testű tigrisbőr-tunikás Ádám, sem a félmeztelen Ősanyánk nem világosított fel arról, hogy mi végre vagyok a világon. Még arról se, hogy az emberiségnek miért van szüksége színházra. 

És mégis színházi pályára léptél. Miért? 

Talán azért lettem rendező, mert kíváncsi voltam a végső titkokra földön és égen. Vagy talán csak azért, mert egész életemben álmodó, álmodozó gyermek voltam. (Az is maradtam!) Előfordult velem nem egyszer, hogy ha a délelőtti színpadi próbán nem találtam meg a legjobb rendezői megoldást, másnapra megálmodtam. Mert amíg a test pihent, az agy folytatta tovább a próbát, kereste és megtalálta az igazságot. 

Tíz éves korodban Váradra költöztetek. Édesanyád egymagában nevelt és iskoláztatott. Váradon jártál a Szent László Gimnáziumba, majd 1948-ban a fiúlíceumban érettségiztél. Érettségi után Kolozsvárra mentél, és felvételiztél a Bolyai Tudományegyetemen a filozófia, a lélektan és a pedagógia szakra.  Mért nem a színművészeti főiskolára?  

Mert a főiskolán még nem volt rendezői szak. Csak színészképzés. És én nem akartam színész lenni. Eredendően filmrendező szerettem volna lenni. Balázs Béla tanulmánykötetét, a Filmkultúrát egyetlen éjszaka olvastam el.  Azon az éjszaka tanultam meg, hogy a film a képszerkesztés művészete. Utána évekig premier, szekund és totál plánban láttam magam körül a világot. Ámde Romániában nem volt filmművészeti főiskola.  Átszökhettem volna a határon Magyarországra, ha lett volna hozzá merszem, de az esetben nem biztos, hogy megérem a húszéves kort. A román határőrök akkortájt felszólítás nélkül lőtték le a határsértőket és a kóbor kutyáka. Végül is egy év múlva – amikor a „Szentgyörgyi István” Színművészeti Intézetben megalakult a rendezői fakultás – az elsők között felvételiztem rendezőire. Felvettek. Hátat fordítottam az egyetemnek, de azt az egy évet nem tekintem holtidőnek életemben. A rendezőnek nem árt némi filozófiai, logikai, lélektani és pedagógiai tudás.  1949 óta makacsul a színház bűvkörében élek. 

Színházi emberré váltál. 

Igen is, nem is.  Én az istenáldotta színészt tartom igazi színházi embernek, aki egész életében a színház édes ölelésében és szerelmes rabságában él.  A színházat én örök szubsztanciának tekintem: az emberi élet teljességének. A színház szabad vers. Szimbólumrendszer. Hasonlóképpen, ahogy Voltaire mondja: „A föld egy óriási színház, amelyben más-más néven ugyanazt a tragédiát játsszák”.  Én nem szórakoztató színházi estékre, búfelejtő játékokra invitáltam az embereket. Nem tapsra vágytam, inkább a lélek csendjére. Az önmagunkra eszmélés ritka pillanatára, amikor a nézők taps-reflexe is megbénul egy szívdobbanásnyi időre. 

Voltak ilyen pillanatok a te rendezői pályádon?

 Voltak. Megértem én is a „csodák föntjét”, amikor az előadás végén a nézők – mintegy hipnózisban – megdermedtek, felálltak, és magukhoz térve egyszerre tapsolni kezdtek. Ez történt például Udvarhelyen Tamási Áron Ősvigasztalása bemutató előadása estjén is. Amelyről másnap egy udvarhelyi székely úgy nyilatkozott az újságírónak: „A váradi színészek az este csillagot tálaltak fel vacsorára.” De kísért és kísér egy kitűnő lengyel színházi előadás emléke is. Krakkóban – a  forradalmi idők drámai légkörében – egy politikai abszurd dráma előadása végén a lengyel nézők elfelejtettek tapsolni. És a színészek sem jöttek vissza tapsrendre. Mintha az előadás nem is róluk szólt volna. Valóban sokkal többről szólt: a lengyel nép sorskérdéséről, zsarnokságról, szabadságról. A nézők ülve maradtak a teremben, templomi csendben. A megrendülésnek különös pillanatát éltem át velük együtt magam is. Ma is hallom annak a krakkói előadásnak méltóságos csendjét. 

A katarzisnak ez az emelkedett pillanata az avantgárd  színházban szinte elképzelhetetlen.

Pedig meglehet, hogy az európai színházat évezredek óta mégis a száműzött katarzis vágya élteti.  Érdekes, hogy a katarzisra a mi gazdag nyelvünkben nincs magyar kifejezés. Ezt szóvá is tettem egyszer egy óbudai kis vendéglőben jeles székely költő barátomnak Czegő Zoltánnak. Elcsodálkozott és azt mondta: „Legyen!”: Azután ivott egy kortyot, majd megtámasztotta két ujjával okos homlokát és szólott vala ekképpen: „A katarzis magyarul: érzelmi gömbvillám! Mert az érzelmi megtisztulással együtt jár a szellemi megvilágosodás. Amely – mi csak tudjuk – kisebbségi létünkben olyan életveszélyes, mint nagyviharban a matatós mennykő.”

1953 nyarán a kolozsvári színművészeti főiskoláról egy kivételesen jó képességű színészosztály rajzott ki. Tizennyolc tehetséges színész és néhány rendezőpalánta. Te is közöttük voltál. Volt egy vágyatok. A főiskola befejezése után együtt maradni és létrehozni egy új magyar színházat Romániában. Merész álom volt!  

1953 nyarán a kolozsvári napilapban, az Igazságban megjelent Románia Ötéves Tervének teljes szövege. A főiskola könyvtárában olvasgattam. És mit láttak szemeim?!  Az Ötéves Terv egyik tétele előirányozta egy új magyar színház létesítését valamelyik iparilag fontos erdélyi városban. Kezemben az Igazsággal berohantam az osztályba, és az újságot lobogtatva közhírré tettem: „Gyerekek, benne vagyunk az Ötéves Tervben! Megvan a színházunk! Csak ki kell találjuk gyorsan: Hol legyen? Melyik magyar városban?” Nagy-Románia térképét leakasztottuk a falról, leterítettük a földre, fölébe hajoltunk, és kerestük a várost, ahol majd fészket rakunk magunknak. Valaki rámutatott egy pontra és felkiáltott: „Itt! Nagybányán! Ki ismeri?” Senki sem ismerte a várost, de mindenki tudott róla valamit: a Festők Városa, Németh László szülővárosa, Szent István-torony, Virághegy, bányavidék, aranybánya… Ennyi elég is volt. Nagybányára tűztük ki álmaink fehér lobogóját. Hátra volt még a legfontosabb szakmai kérdés: ki legyen a főrendezőnk? Egyként Delly Ferencre szavaztunk. De idős színésztanárunk nem tudta vállalni.  Kiszemeltünk hát egy fiatal, pályakezdő kolozsvári rendezőt. Ő elvállalta. Úgy hívták: Harag György… Így valósult meg 1953 őszén húsz ifjú álmából egy új magyar csoda: a Nagybányai Színház. Amely – a Székely Színház mellett – az erdélyi magyarság legkedveltebb, legrangosabb művész színháza lett. Áldom a sorsom, hogy rendezői pályám Nagybányán kezdődött. Ott estem át a tűzkeresztségen a Ruy Blas rendezésével. Aztán átköltöztünk Szatmárnémetibe. A nagybányai-szatmári színház az első szerelem gyanútlan örömével ajándékozott meg engem. Soha sehol nem voltam olyan boldog rendező, mint Nagybányán és Szatmárnémetiben. Ott kaptam olyan szakmai-erkölcsi útravalót, amely meghatározta rendezői és emberi arculatomat egész életemre. 

A szatmárnémeti Északi Színház után a kolozsvári Magyar Színház következett. A legfiatalabb színháztól Erdély legrégibb színháza csábított el. Amikor átszerződtél Erdély fővárosába – ha jól tudom –, a szatmárnémeti színház ötéves volt, a kolozsvári meg… mennyi is?

Százhatvanöt. A kolozsvári Magyar Színház 1957-ben november 11-én ünnepelte születésének 165. évfordulóját.  Az ünnepségen én is részt vettem a színház legfiatalabb rendezőjeként. Jól emlékszem arra a napra. Délelőtt a Jókai utcában a volt Rhédey-ház falán emléktáblát és koszorút helyeztünk el. A Város két nyelven méltatta a magyar színjátszás születésének jelentőségét. Magyarul Poór Lili beszélt, románul Ion Dinescu, a román színház főrendezője. Színházrajongók ezrei – magyarok, románok – ünnepelték a megkoszorúzott házat, amelyben  Kótsi Patkó János kihirdette „az első magyar színészköztársaság” megalakulását. Anno 1792… Sütött a nap, ragyogott az ég. Isten lenézett Kolozsvárra, és elcsodálkozott, hogy lám-lám a két nép együtt is tud ünnepelni… Az esti díszelőadás előtt a színház új igazgatója, Tamás Gáspár író mondott szép ünnepi beszédet. A díszelőadás természetesen a Bánk bán volt. Delly Ferenc rendezte nemzeti tragédiánkhoz illő emelkedett stílusban. A szereposztásból főleg azokra emlékszem, akiknek játékában a Janovics-korszak fénye villant fel. Senkálszky Endrére (Bánk bán), Poór Lilire (Gertrudis), Flóra Jenőre (Biberach), Csóka Józsefre (Mikhál bán) és Fekete Mihályra. Fekete Miska bácsi Petur bán jelmondatát – Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tied! – akkora szenvedéllyel dörögte el, hogy a falak is beleremegtek, és a nézők viharos tapssal fejezték ki egyetértésüket. Az ünnepi előadás fogadtatása természetesen ünnepi volt. De bennem felemás érzéseket ébresztett. Hellyel-közzel ódivatúnak éreztem. Az előadás után ünneprontó gondolatot fogalmaztam meg naplómban: „Egy matuzsálemi korú színház ne azzal büszkélkedjék a születésnapján, milyen idős, hanem hogy milyen fiatal maradt a vénítő időben.”

Ez a fiatal rendező véleménye volt. 

 Azé a fiatal rendezőé, aki más iskolában nevelkedett, más művészi ízlés bűvkörében nőtt fel. Székfoglaló beszédemben azután kifejtettem rendezői ars poeticámat. Amelynek szilárd alapja az egy nyelvet beszélő együttes, szellemi produktuma pedig a szeretet légkörében fogant korszerű előadás. A fiatal rendezőt megtapsolták. Befogadták. De nem kényeztették el szeretetükkel soha… És visszatekintve, mégis kegyelmi állapotnak érzem, hogy Erdély legrégibb színházában – tapasztalt mesterek keze alatt – szolgáltam le rendezői inaséveimet. 

És a közönség? Milyen volt a kolozsvári közönség?

Csodálatos! Kolozsvár magyar lakosságát három monumentum élteti: a Szent Mihály–templom, a Mátyás király–szobor és a Magyar Színház. A Templom: a lelke, a Szobor: a szeme fénye, a Színház: a szíve. Kolozsváron színházba járni nem divat volt, hanem létszükséglet. Egyszer egy szegény kolozsvári néni azt mondta nekem: „Lelkem, ha a Főtéren összeütnek két cintányért, és színházba hívnak bennünket, mi rohanunk a Séta-téri színházba, ha nincs mit enni, akkor is.” Ilyen a kolozsvári közönség.

Melyek voltak kolozsvári éveid legfontosabb rendezései?

Talán Thorton Wilder: A mi kis városunk, Bertolt Brecht: Puntilla úr és szolgája Matti, Illyés Gyula: A kegyenc, Euripidész-Sartre: A trójai nők. És mindenek előtt Bálint Tibor regényéből, a Zokogó majomból színpadra vitt Sánta angyalok utcája. De hálával tartozom, Sütő Andrásnak, Méhes Györgynek, Barta Lajosnak, Kocsis Istvánnak, Bródynak, Beaumarchais-nak, Goldoninak, Csehovnak, Shakespeare-nek, mert általuk lépegettem egy-egy fokkal magasabbra ama Jákob létráján. Hiszen én azért szerződtem Kolozsvárra, hogy szellemi tarisznyám megteljék az egyetemes és erdélyi kultúra kincseivel. Ami Apáczai Csere Jánosnak Utrecht volt, azt jelentette nekem Kolozsvár. 

Csere János Utrecht-ből haza vágyódott Erdélybe. Neked Kolozsvárról hová volt vágyódásod?

Szűkebb pátriámba, Nagyváradra. Ahol a Hosszú hársfasoron, a Körös-parton és a régi macskaköves utcákban mindig éreztem Ady Endre lépéseinek nyomát. Ahol édesanyám, a nővérem és a barátaim vártak.Ahol számon tartottak.  A város kulturális vezetője nem egyszer üzent nekem, hogy hazavárnak a magyar társulat élére. 

És egyszer elfogadtad meghívásukat. A Szigligeti Színház főrendezője lettél. 

1962-ben haza mentem. Pontosabban szólva hazamenekültem Váradra. Ma már elmondhatom, hogy miért.  Kolozsváron az a „megtiszteltetés” ért, hogy Duca elvtárs, a megyei pártbizottság első embere, politikailag alkalmasnak talált arra, hogy kollaboráljak az államvédelmi szervekkel. Magyarul szólva: besúgót akartak csinálni belőlem. Mikor én szembesültem ezzel a megalázó szörnyűséggel, rettenetes haragra gerjedtem: nem tudtam aludni, le-föl jártam éjszaka a szobámban, mint cellájában a halálra ítélt, elátkoztam Duca elvtársat, a színház kollaboráns vezetőségét, még Kolozsvárt is.  A szervezet zaklatásai elől menekülve, egy vasárnap délután felszálltam a váradi gyorsra, hogy elpanaszoljam odahaza a bánatom. A vonaton – a Csucsa-i kastély magasságában – agyamba hasított a gondolat: elfogadom a sokszor felajánlott állást. 1963-ban kineveztek a váradi színház főrendezőjének és a magyar szekció vezetőjének… Móricz Zsigmond Úri murijával mutatkoztam be. A váradi közönség szívébe fogadott.  A második évadot Tennessee Wiliams Orfeusz alászáll drámájával kezdtem, Sebastian Névtelen csillagával folytattam és  Molnár Ferenc Olimpiájával zártam. Valamennyi előadásomban az erdélyi színház egyik legragyogóbb csillaga tündöklött: Vitályos Ildikó. És az Orfeusz alászállban méltó partnere volt Varga Vilmos… A legfőbb gondom az volt, hogy az évad műsorán a legrangosabb irodalmi művek szerepeljenek a legrangosabb szereposztásban. A távolabbi célom pedig az, hogy a méltatlanul operettes-nek csúfolt váradi színházat önmaga tehetségéhez méltó drámai színházzá nemesítsem. Hogy a hajdani Szigligeti Színház első legyen az elsők között: primus inter pares. Meg akartam valósítani Ady soha meg nem valósult fogadalmát: „Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz.”

A váradi színház tudós dramaturgja, Kelemen István Várad színészete című könyvében ezt írja rólad: „Szabó József volt az a színházi szakember, akire akkor a váradi színháznak legnagyobb szüksége volt. Megszállottja a színháznak, aki művészeti kérdésekben sohasem alkudott meg senkivel… Kétéves működése fellendülést hozott a magyar tagozat életében.” De akkor – két győztes évad után – miért hagytad ott Váradot? Miért mentél vissza Kolozsvárra? 

Kaptam egy fegyelmit… 1965-ben a nyári szabadság idején – életemben először – hivatalos engedéllyel egy hónapra Budapestre utaztam színházi előadásokat nézni. Lejárt az egy hónap. Hazajöttem Váradra feltöltődve, munkára készen.  Első utam szeretett színházamba vezetett. És a próbatáblán mit láttak szemeim? Szabó József főrendezőt írásbeli megrovásban (mustrare in scris) részesíti az Igazgatóság. Aláírás: a színház főigazgatója. Felmentem fiatal román kollégámhoz, akivel baráti viszonyban voltam, és magyarázatot kértem tőle. Zavartan dadogott, hogy valami gyűlésen nem voltam jelen.  Keserűen elnevettem magam. Hiszen vele beszéltem meg, hogy a nyári szünetben hol leszek, meddig és miért. Gúnyosan megveregettem a vállát: „Bravó, kis kollégám!” És otthagytam.     Csúnyán megaláztak! De hová mehettem panaszra? Másnap üzenetet kaptam a kolozsvári Magyar Színház újonnan kinevezett igazgatójától, Senkálszky Endre érdemes művésztől, hogy keressem fel mielőbb. Felkerestem. Ezzel fogadott: „Elment egy rendező. Felszabadult egy rendezői poszt. Nézd, két jó nevű rendező kérvényt nyújtott be a posztra. Válaszolnom kell kérvényeikre még ma. De én ezt a rendezői posztot neked szántam. Kérlek, gyere vissza Kolozsvárra.” Visszamentem.  A seb begyógyult. De sokáig sajgott.  Mindaddig, amíg néhány hónappal ezelőtt meg nem kaptam Bukarestből a szekuritáte rólam szóló jelentéseinek titkos iratcsomóját, amelyből kiderül: a váradi szekuritáte politikai vétségként jegyezte az én budapesti utamat. Felsőbb utasításra kaptam tehát azt az írásbeli megrovást.  A szeku nem tudta megbocsátani nekem, hogy mindig kikosaraztam. 

Hogyan alakult a pályád tovább?

A kolozsvári Magyar Színházban már egy alapjaiban megújult társulatot találtam. Gazdagabb lett a derékhad Kovács Györggyel, Vadász Zoltánnal, Bencze Ferenccel, Vitályos Ildikóval. Remek fiatalok szerződtek a főiskoláról Kolozsvárra: Széles Anikó, Stiff Magda, Toszó Ilona, Péterffy Gyula, Héjja Sándor, Mihály Pál, Geréb Attila, Flórián Antal… Öröm kimondani a nevüket is.  A színház vezetősége is megváltozott. Senkálszky Endre visszaállította a legendás Kolozsvári Színház erkölcsi méltóságát. Kötő József, a fiatal irodalmi titkár, élő kapcsolatot teremtett a színház és az irodalom között. Az ügyelőpultnál váradi barátom Saszett Géza – a filozófus és költő – őrizte az előadások rendjét. A szeretetnek és a bizalomnak légkörében szárnyakat kaptam. A mi kis városunkban, a Trójai nőkben, a 33 névtelen levélben, a Kegyencben maximálisan megvalósíthattam művészi hitvallásomat az együttes-játékról, a korszerű színházról. Öröm volt akkor rendezőnek lenni a Séta-téri színházban. És külön öröm volt esténként a Bolyai Egyetem színjátszó csoportjának rendezője lenni. (Nem is sejtve, hogy színjátszóim közül idővel kiből lesz tanár, költő, író, rendező vagy hírneves tévériporter.) És milyen boldogító pillanatok voltak életemben, hogy találkozhattam a Város jeles személyiségeivel, akik ma már az Erdélyi Panteon lakói.     

Kikkel találkoztál?

Mindenkivel. De csak egyet említenék közülük. Az erdélyi kultúra doyenjét: Kós Károlyt. Az európai hírű magyar építészet nagy öregje a Széchényi téren egy kis panellakásban lakott. Ott írt, rajzolt, alkotott csendes száműzetésben. A Kegyenc bemutatója után Köpeczi Bócz Istvánnal – előadásom budapesti vendégtervezőjével – meglátogattuk őt.  Köpeczi Bócz első kérdése az volt: „Hogy van, Károly bátyám?” A kurucos választ most is hallom: „Jól. Most már nagyon jól! Mert ennél rosszabb már nem lehet.” Kós Károly a színház minden premierjén ott volt. A Sánta angyalok bemutatóján is. Előadás után bejelentkeztünk hozzá Bálint Tiborral. Várt bennünket. Tudta, hogy kíváncsiak vagyunk a véleményére.   Azzal fogadott: „Láttam a Sánta angyalok utcáját. A Zokogó majmot olvastam. Szeretem. Fúrta az oldalamat, hogy lesz belőle színdarab? Hát lett! Szokatlan, furcsa, újszerű. De minden a maga helyén van.  Nem ugrottatok át a kerítésen.” Aztán elbeszélgetett velünk drámaírói, színházi emlékeiről. Mögötte a falon jobbra-balra izgatottan ketyegett két egyforma láncos ingaóra. Kerek hat óra lehetett, amikor az egyik óra ütni kezdte a pontos időt. A másik meg csak ketyegett tovább. Károly bátyánk beszéde közepén hirtelen megállt és dühösen kifakadt: „Nézzétek! Minden reggel gondosan felhúzom, beállítom ezt a két öreg órát. És várom, hogy együtt mutassák az időt. De valamelyik vagy siet, vagy késik. Egyik sem igazodik a másikhoz. Se Greenwich-hez.  Szomorú, nagyon szomorú!” Erdélynek és Magyarországnak felelős Órásmesterét a népek idétlen szembenállása és a világ gyalázatos pontatlansága nyugtalanította haláláig.

Ugorjunk egyet az időben.  A kolozsvári teátrummal kötött boldog házasságod is válással végződött. Négy év múlva megint visszamentél Váradra.  Csak tán nem kaptál egy újabb fegyelmit?

 Bizony majdnem kaptam. 1969 táján a hidegháború légköre enyhülni kezdett a nagyvilágban. Romániában is tisztulni látszott az ég. Senkálszky Endre – letöltve négy éves gyümölcsöző igazgatói szolgálatát – a kolozsvári színházat még diadalmenetben végigvezette Magyarországon a Rappaport Ottó rendezte Ember tragédiájával, és utána lemondott.  A megürült igazgatói posztra engem kapacitáltak. Én nem vállaltam. Bisztrai Mária megpályázta és elnyerte… Azon a nyáron meghívtak engem Kanadába a londoni Royal Shakespeare Company Stratford-on-Ontarioban tartandó Shakespeare-előadásaira. A kolozsvári milícia útlevélosztálya engedélyezte világútlevelemet, de nagy cselesen egy napi késéssel kézbesítette ki, hogy a Bécsből Torontóba induló kanadai repülőgépet ne érjem el. Mindenről lekéstem. Belebetegedtem. Borghida István művészettörténész professzor barátom megszánt, és kocsijával elvitt Párizsba.  A Szajna partján, a Louvre-ban és a Notre-Dame-ban a lelkem megtelt szépséges csodákkal. Meggyógyultam. Tíz nap után visszatértem Kolozsvárra. Benyitottam új igazgatóm irodájába. Az igazgatónő nem fogadta köszönésem, dühödten rám támadt: „Üzentem neked Párizsba tíz napja, hogy azonnal gyere haza! Nem jöttél! Írásbeli megrovást fogsz kapni!” Nem hittem a fülemnek. Hiszen az évad még el se kezdődött. Ártatlan mosollyal csak annyit mondtam: „Köszönöm, nem kérek belőle.” És akkor elkezdődött közöttünk a világ legértelmetlenebb parlamenti vitája. Három napig tartott. Mária körömszakadtáig ragaszkodott törvényes jogához, a büntetéshez, én meg mosolyogva ismételgettem: „Nem kérek belőle”. Felcitáltattunk a Pártba is. A színházi osztály filozófus vezetője is próbálta megbékíteni az igazgatónőt. De hiába! A harmadik napon meguntam a további vitát. Felhívtam rendező barátomat, a váradi színház szekcióvezetőjét: „Pista, megvan még az üres rendezői posztotok számomra?” Farkas Pista felkiáltott:” Ódzsa, megmentettél a börtöntől! Tudtam, hogy Bisztrai Máriával te nem fogsz kijönni. A posztot be kellett tölteni. Írtam a nevedben egy kérvényt, alá hamisítottam az aláírásodat. Az új főigazgató jóváhagyta hamis kérvényedet. Tegnap óta a váradi színház rendezője vagy törvényesen.” Még aznap bejelentettem Máriának: „Tegnap óta nem vagyok a Kolozsvári Magyar Színház tagja. Legyen köztünk béke.” Megöleltük egymást. Elváltunk sine ira et studio.  Valóban harag és részrehajlás nélkül. Mária majdnem minden évben visszahívott vendégrendezni Kolozsvárra… Ma már tudom: kik paprikázták fel Groza Péter Svájcban nevelt úrilányát, hogy kőkeményen, osztályharcosan lépjen fel a magamfajta renitens elemekkel szemben. Ugyanazok, akik különös kegyetlenséggel meghiúsították kanadai utamat.   

Váradra visszatérve, 1970-1982 között születnek a legendás előadások: Az ember tragédiája, Tamási Ősvigasztalása, Az ifjú W. újabb szenvedései, a Bálint Tibor-regényéből készül Sánta angyalok utcája, a színpadra átültetett Sütő-regény, az Anyám könnyű álmot ígér, Tabéry Géza Álomhajója, Csurka Deficitje és Páskándi abszurdoidja, A bosszúálló kapus. Rendezéseidet sajátos „lírai-expresszionistának”, „szürrealistának”, „látomásosnak” „színpadi  költészetnek” nevezi a színházi krónika. A hetvenes években mintha reneszánszát élte volna egész Romániában a Színház. Mi történt?

A prágai tavasz fuvallata megérintette Kelet-Európa kommunista országait. S talán leglátványosabban Ceausescu birodalmát.  A román színház legjobb rendezői – Ciulei, Esrig, Pintilie, Peciulescu és mások – hazahozták Párizsból Ionesco abszurd drámáit, és új stílusban, korszerű előadásokban szólaltatták meg. Én Váradon 1971 április elsején Páskándi Géza abszurd drámájával A bosszúálló kapussal nyitottam meg új stúdiószínházunkat,  a Stúdió ’99-et. Tavaszt álmodtunk. Ámde a diktátor ráébredt, hogy az abszurd dráma nem az ő műfaja: nem őt tapsolja, nem őt hurrázza. A bukaresti színházak műsoráról egy mozdulattal letiltották Ionesco   előadásait, és A bosszúálló kapus is abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a kilencedik zsúfolt-házas előadás után miniszteri rendelettel betiltatott. Egy lépés előre, két lépés hátra! Románia egy évtized alatt vissza-visszalépegetett a középkorba: a gyűlölködés, besúgás, lehallgatás, kihallgatás, emberárulás, házkutatás, könyvelkobzás, biblia-gyalázás, keresztényüldözés korába. Babits bánatát naponta megtapasztaltuk: „Az antikrisztusok megsokasodtak…”  

És akkor születtek legjobb előadásaid.  

A túlélés makacs ösztönével. A kialvó láng utolsó fellobbanásával.  Negyvenhárom éves koromban Kolozsváron egy súlyos műtét után az orvostudomány elparentált: barátaim elsirattak, ellenségeim temetésemre vártak. (A szekuritáte titkos irata is részvéttel foglalkozik közeledő halálommal.) De nem értem rá elmúlni. Dolgom volt még a világban. Meg kellett rendeznem Kolozsváron – Vitályos Ildikóval és Bencze Ferenccel, Török Katival és Vadász Zoltánnal – a Sánta angyalok utcáját. Találkoznom kellett a legendás beatzenekarral, a Metropol Grouppal – Attilával, Bélucival, Bigával, Csabával meg a leányálmok Zalányi Gyuszijával–, hogy az Ifjú W újabb szenvedésével új színházi stílust teremtsünk Romániában. Meg kellett birkóznom az Anyám könnyű álmot ígér színpadi átírásával. Haza kellett vinnem a Székelyföldre a legszebb székely tragédiát, az Ősvigasztalást.  És színpadra kellett vinnem Az ember tragédiáját, hogy választ találjak a színház örök dilemmájára: a színpadi megjelenítés visszaadhatja-e a nézőknek maradéktalanul az olvasó magasrendű szellemi élményét… És a váradi társulat katartikus előadásában a filozófiai költemény égetően aktuális színházi eseménnyé vált. Váradon, Kolozsváron és a székelyföldi turnén tízezreket bűvölt el, erőt és biztatást sugallva a nemzeti öntudatában megrendített erdélyi magyarságnak. 

 1983-ban elmentél, nemcsak Váradról, hanem Romániából is. Miért?

Mert másként nem tehettem. A szekuritáte – Ceausescu politikai rendőrsége – acélhálót font körénk.  Ki-ki, ahogy tudott, menekült belőle! A legtisztább színházi munkatársam Kelemen István a szekuritáte kíméletlen zaklatásai elől családjával Debrecenbe menekült, de alig ízlelte meg a szabadságot, rejtélyes eredetű agydaganat végzett vele. Élt 46 évet. Utódja, a profetikus lelkű Bölöni Sándor a halálba menekült. Élt 43 évet.  Én a napi rendezői munkámba menekültem, Weiss István fotóművész barátom a fotóköltészetbe, majd Frankfurtba. Törvénytisztelő állampolgárok voltunk valamennyien. Persona non grata lett belőlünk a hazánkban. Besúgók siserahada vett körül bennünket. Telefonbeszélgetéseinket lehallgatták. Engem rendszeresen kihallgattak tisztázni a besúgók mocskos jelentéseit. Politikai bűneim titkos dossziéja évről évre duzzadt. Ma már itt a kezemben a váradi szekuritate titkos jelentései a „SÜTŐ” fedőnevű megfigyeltről, azaz rólam: 4 DOSSZIÉBAN 1522 OLDALNYI VÁDIRAT.  Ez lettem hivatalosan Ceausescu börtön-országában. Megtisztelő! Nem? Főképp a „SÜTŐ” név. Egyszer a vonatról is leszállítottak a határon. Színházi ügyben mentem (volna) Budapestre. A vámvizsgálatnál gyanús bűntárgyakat találtak nálam: az Anyám könnyű álmot ígér szövegkönyvét, amely akkor már a román nemzeti műsortervben is szerepelt. Valamint egy bronzplakettet Madách Imréről. (Ezt itt a falon. Egy nagybányai szobrászművész készítette Tragédia-előadásom ihletésében.)  A bűntárgyakat lefoglalták. Egy év múlva a váradi szekuritáte tábornoka adta vissza. A tábornok úr titokban hivatalába kéretett – feketével is megkínált –, kioktatott, de nem kért bocsánatot. Volt azonban valaki, aki bocsánatot kért tőlem: a szigorú román vámos. Felejthetetlen!   Május volt. Ültem a villamoson. Mellettem állt egy idős férfi kadétiskolás kisfiával. A férfi egyszer csak lehajolt hozzám és megkérdezte halkan románul: „Művész úr, emlékszik még rám?” (Nem emlékeztem.) „Én vagyok az a vámos, aki tavaly ősszel megvámolta magát.” (Felismertem.) Még mélyebbre hajolt és suttogva ezt mondta: „Ne haragudjék rám, de onnan fentről jött a parancs.” (Felálltam.) Körbenézett, nem figyel-e bennünket valaki, és fülembe súgta: „Vigyázzon a munkatársaira… barátaira a színházban.” A villamos megállt a Szent László téren, és mielőtt kinyithattam volna a számat, a román vámos leszállt a fiával. Ember volt! De a színházban valóban vigyáznom kellett. Nem tudhattam soha, hogy magyar testvéreim közül ki jelent fel és miért… 1981-ben augusztus végén hajnali hat órakor meghalt Édesanyám. Mellette voltam, amikor gyönyörű kék szemében utolsót lobbant a fény és szívében kialudt a tűz.  Apa nélkül félárván nőttem fel. Amikor anyám meghalt – úgy éreztem – árva vagyok végképpen. Árva és hazátlan! 1983-ban, egy ködös április reggelen hontalan útlevéllel a zsebemben felszálltam a Budapesti gyorsra, és örökre elhagytam Romániát.  

Feladtad Váradot. Áttelepültél Magyarországra egy új életpálya reményében. De lehet-e 55 évesen új életet kezdeni?  

Lehet. Ha nem kezdeni, hanem folytatni akarja az ember a régi életét. Győrben, a Kisfaludy Színházban folytattam. Nagy boldogan és nagy szomorúsággal. A boldogságom abból fakadt, hogy a győri színészek barátságosan fogadtak. A színház igazgatója, Pétervári István arra kért, Tamási Áron Ősvigasztalásával mutatkozzam be a győri közönségnek. Kiváltképpen azért, mert Győr városában telepedett le a legtöbb Magyarországra menekült székely család. Kérését teljesítettem. Munkához láttam. Az első olvasópróbát új hazámban épp az ötvenötödik születésnapomon tartottam. Üdvözöltem a társulatot. Beszéltem Tamási Áronról és az Ősvigasztalásról. Majd felolvastam a darabot elfogódottan, köhécselve, de a színészek feszült figyelméből ítélve, mégis hatásosan. Mindenki megszerette a darabot. A nyári szünet után kezdtük el a színpadi próbákat ideális körülmények között. Az igazgató minden kérésemet nagyvonalúan teljesítette: a díszletet Csányi Árpád, a budapesti Nemzeti Színház érdemes művésze tervezte, a ruhákat Gombár Judit, a Győri Balett kosztümtervezője. A bemutató szeptemberi 23-án volt. A javában székely közönség ünnepelt.  De én gyászoltam. A velem egykorú Pétervári István a bemutatóm előtt három nappal meghalt. Ma is gyászolom Őt… Pétervári halála után a színház zenei tagozatának rendezőjét nevezték ki főigazgatónak. Bor József engem kért fel, hogy vállaljam el a színház drámai tagozatának vezetését.  Elvállaltam. Talán boldog is lehettem volna Győrben.  

A következő évben kineveztek főrendezőnek a veszprémi Petőfi Színházba.

Az 1984. esztendő márciusában különös események történtek velem, amelyek azt jelezték, hogy árvaságomban vigyáz rám Valaki.  Budapesten a Magyar Színkörben két fiatal színész – Geréb Attila és Fazekas István – megrendítő játékában bemutattam a Petőfi és Arany levelezéséből szerkesztett Mécsfényt. Március 15-én a Mécsfény délutáni előadásán, találkoztam egy lánnyal, akiben – annyi szerelmi tévedésem után – megtaláltam az „asszonyrészemet”. Március 23-án a József Attila Színházban Szemes Marival a főszerepben bemutattam Noel Coward világhírű vígjátékát, a Magánéletet. (A darabot együtt fordítottuk magyarra Göncz Árpáddal, Magyarország későbbi Elnökével.) A színház évekig műsorán tartotta. És március 27-én a Veszprémi Petőfi Színházban megtartottam főrendezői székfoglaló beszédemet. Leszerződtem az ország legfiatalabb színházához, amely születése óta a magyar dráma szolgálatát tekintette legfőbb feladatának. Tamási Áron, Sütő András, Illyés Gyula, Bíró Lajos, Heltai Jenő műveivel folytathattam Veszprémben, amit Váradon abbahagytam. A Petőfi Színháznak volt még egy emlékezetes színház-politikai és művészeti hagyománya: testvérszínházi kapcsolatot ápolt egy erdélyi magyar, egy lengyel, és egy orosz színházzal: a sepsiszentgyörgyi, a Jelena Gore-i, és a kurszki színházzal. 1990 kora tavaszán a hatalmas kurszki Puskin Színházban Csurka István politikai szatíráját, Az idő vasfogát rendeztem meg, nagyszerű orosz színészekkel. Én voltam a nagy Szovjetunióban az utolsó magyar vendégrendező… Az előadásnak akkora sikere volt, hogy néhány hónap múlva megszűnt a Szovjetunió. 

A magyarországi előadásaid között volt-e olyan rendezésed, amelyről szeretnél beszélni a Székelyföld olvasóinak?

1989 tavaszán – kilenc hónappal a romániai forradalom kirobbanása előtt – bemutattam a veszprémi Stúdió Színházban Ionesco abszurd drámáját, a Székeket három kitűnő, erdélyi származású színésszel: Benczédi Sándorral, Tarján Györgyivel és Kőrösi Csabával. Az Öregembert a kolozsvári híres kisplasztikus szobrász színészfia, Benczédi Sándor játszotta. A hiú kisembertől a nagyemberig számtalan alakban kellett megformálnia az emberiség archetípusát. A Diktátor alakja ki lehetett volna nekünk más – akkor és ott –, mint a Kárpátok Géniusza. Benczédi tipikus gesztusokkal vetítette ki képzeletünk falára Románia tragikomikus zsarnokát, valamint életének és halálának egy pillanatát.  Én pedig a diktátor utolsó pillanatát a színpadon különös hangeffektussal festettem alá: fegyverropogással. Játékból. És még abban az évben, decemberben sortűz végzett a román diktátorral.    

 A román forradalom után visszamehettél  rendezni erdélyi hazádba. 

Először – 1990 nyarán – a Székelyföldre, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházba mentem vissza. Még fülünkben visszhangzott ama valóságos fegyverropogás, amikor a sepsiszentgyörgyi színházban bemutattam a Kegyencet, Illyés Gyula drámáját az „elszabadult hatalomvágyról”. Ősszel meg a váradi színházban – Tőkés László nagytiszteletű püspöknek ajánlva – Kovách Aladár Apáczai Csere János drámáját, a Téli zsoltárt vittem színpadra. A Hit, Hűség és Helytállás színpadi példázata lélekemelően hatott a közönségre. Egy alkalommal olyan különös módon, amely talán egyedülálló a magyar színház történetében. 1991-ben a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület konferenciát tartott Nagyváradon. A konferencia zárónapján a lelkipásztorok elmentek este a Téli zsoltár előadására. A gyönyörű neobarokk színház nézőtere megtelt Isten szolgálóival… A zárójelenetben Apáczai kis tanítványainak karéjában Lórántffy Zsuzsanna(Csíky Ibolya) állt, a gyermekek kezében égő gyertyák. A színpadon kialudt a fény. A sötétben csak a gyertyalángok lobogtak: az erdélyi kultúra jövendő csillagfényei. A nézőtéren kigyúltak a lámpák. Vége volt az előadásnak. Döbbenetes csend. A nézősereg hirtelen felállt. És egyszerre ötszáz feketébe öltözött vastagnyakú kálvinista hangosan énekelni kezdte: „Ne csüggedj el kicsiny sereg/ Bár egész föld tör ellened/ Gyűlölség fegyverével…” A színészek meghökkenve álltak. Tapsra vártak. A templomi gyülekezet a nézőtéren végigénekelte a zsoltárt. Végül is a színészek tapsolták meg a nézőket. A Színpad és az Élet, a Tükör és a Lélek olykor égi harmóniában forr össze.

A DUNA TV 2010-ben filmet készített rólad. Csáky Zoltán portréfilmjében, az Ódzsa Színházban megemlítetted azt is, hogy Írországban emlékirataidon dolgozol. A távolság segíti, vagy nehezíti írói munkádat?

Mindenképpen segíti. Mert megrostálja az emlékeket, és arra kényszerít, hogy különbséget tegyünk tartós és mulandó, fontos és lényegtelen jelenségek között. A távolság rendet teremt emlékeink lomtárában, ugyanúgy, mint az igényes rendező, aki az üres ötleteket kigyomlálja előadásából, hogy érvényre juttassa a jelképeket rejtő költői gondolatokat. A távolságról még csak annyit, hogy idősebb korban minden közelebb van, mint ahogy a gyermekkorban elképzeljük. Ma itt, Budapesten, a harmadik emeleten kávézunk, és beszélgetünk. S ha kitekintünk az ablakon, látjuk a békésen folyó Dunát és a békétlen Országháza tetején a villámhárítót, amely a nagyviharban legalább az ég haragjától védi a magyar haza házát. Nyár végén a párommal visszarepülünk Írországba.  Ott a távolban, ha kitekintünk házunk emeleti szobájából, Nyugat felé rálátunk az Atlanti-óceánra, kelet felé pedig felnézünk a rejtélyes hegyóriásra, a Benbulben-re, amelyben az ősi ír hiedelem szerint tündérek tanyáznak. Öt esztendeje minden reggel elsőnek az ír Tündérvárat pillantja meg a szemem, és ugyanabban a pillanatban a legendás Tündérkertet, Erdélyt villantja fel bennem az emlékezet. Ilyen közel van az ember lelkében a távol.